Kopasz, magas férfi vágtat a sümegi vár tövében, kezében hajítóbárd. Amint a céltábla közelébe ér, kiemelkedik a nyeregből, féloldalt fordul, lendületet vesz. Suhan a gyilkoló szerszám, s csapódik a célba.
– Ez az, Kopaszfejű Lajos! – biztatja egy tömzsi férfi a pálya széléről.
Lajos vágtat tovább, ismét emelkedik, újabb bárd röpül, meg sem áll a tábla közepéig.
– Éljen Lajos! – harsogja a tömzsi. – Éljen Erdélyország!
A közönség soraiban barna csuhába öltözött férfi jelenik meg, s énekelve kéreget.
A tömzsi férfi most őfelé fordul, egy darabig hallgatja az éneket, de sokáig nem tűrheti.
– Elég volt! – üvölti, mire két fogdmeg előugrik, s már vonszolják is a kolduló barátot a kalodába.
A nézősereg – lehetünk vagy kétszázan – érezhetően élvezi az előadást.

A legfelső sorban, középen szakállas férfi figyel minden mozzanatot. Papp Imre ő, a vár kapitánya. Prózaibban fogalmazva vállalkozó, aki már két évtizede bérli a vár használatának jogát, s közben valóságos birodalmat – éttermet, szállodát, arénát, múzeumot – épített köréje.
A lovagok viadala véget ért, mi pedig magára Mátyás királyra várunk, aki Sümegnek városi rangot adományoz. Amíg megérkezik, ismerkedjünk meg a vár valóságos kapitányával, elvégre az ő története sem mindennapos.

A nyolcvanas évekig kell visszalépnünk, amikor a villanyszerelői képesítését követően villamosmérnöki diplomát szerző Papp Imre még öltönyben és nyakkendőben üldögélt a Budai Penta szálloda műszaki igazgatóhelyettesi székében. Nyaranta viszont hazajárt Sümegre – és látta a vár romlását. Látta és kesergett rajta. Egyrészt, mert a megyei idegenforgalmi hivatal kezelésében lévő falak romlottak, másrészt, mert észrevette a várban a pénzt – amit senki nem vett ki belőle.

Hát ha senki, akkor majd ő.
Levette öltönyét, helyébe kötényt kötött és büfét nyitott a várban. De nem tétlenkedett addig sem, amíg a vendégek megérkeztek. Összeszedte a szemetet, megtisztította a gaztól, helyére illesztette a kilazult köveket. Nemcsak ő, hanem magyar–ének szakos felesége és gyerekei is. No meg öt testvére, akik közül mindegyik értett valamilyen építkezéssel kapcsolatos szakmához. Amikor elkészültek, szólt a környék idegenforgalmi szakembereinek, hogy küldjenek vendégeket.

– Kit érdekelnek a csupasz falak? – hangzott rendre a kérdésbe csomagolt válasz. – Szervezzen bele valami programot, arra majd tódulnak a népek.

Ha program kell, azon ne múljék. Alig telt el egy-két év, már lovagi tornát rendeztek a várban. Volt is siker, ám amikor a nagyérdemű megtekintette a műsort, elment szépen vacsorázni valamelyik étterembe, s ha netalán még másnapra is maradt, keresett magának szállást.

A munka tehát Papp Imréé volt, a haszon a vendéglátásból élőké. Újabbat gondolt hát, kölcsönt vett fel, lovas panziót épített. Bejött az ötlet, meg is teltek a szobák – a nyári szezonban.

Nosza, újabb néhány év alatt fedett bemutatótermet épített, hogy télen se árválkodjanak a hotel szobái. Ma már évente 200-250 előadást tartanak.

Persze nem a várban, mert oda felvinni a vendéget mégiscsak macera. A tövében viszont nagyszerű helyet lehetett kialakítani, mögötte pedig ott van maga a vár – kell ennél nagyszerűbb díszlet?

A lovas panzió helyére pedig négycsillagos hotel került, benne wellness. Mert ma az dívik.
Apropó, a vár. Oda még jóval az előadás előtt baktattam föl Szabó Gábor helyettes várkapitány oldalán. A kétezer forintos belépődíj ellenére ezt is szép számmal látogatják – a borús időjárás kifejezetten az efféle programnak kedvez. Ilyenkor a balatoni vendég az autó­jával elérhető közelségben keres magának látnivalót. A sümegi vár pedig kiválóan alkalmas erre – annak ellenére, hogy éppen bontják a kápolna tetejét.

– Hiába kértük az önkormányzatot, hogy várjanak a szezon végéig, csak belekezdtek a felújításba – panaszolja a kalauzom.
Ugyanis Sümeg sikeresen pályázott a vár felújítására, s Papp Imrével húsz évre szóló szerződést kötöttek, aki cserébe évente tízmilliókat tesz a város kasszájába. Azt pedig, hogy a vár múzeumában lévő löveg csöve miért néz éppen az önkormányzat épületére, ahogy arra Szabó Gábor felhívta a figyelmemet, ne firtassuk.Élvezzük inkább a várjátékot.

Megérkezik Mátyás király kísérete – a fogaton Papp Imre feleségét vélem fölfedezni. És itt van Mátyás is, csak éppen – ahogy azt már tőle megszokhattuk – álruhában érkezett, a kolduló barát csuháját húzta magára. Rögvest ki is szabadul a kalodából, s ahogy az nagylelkű uralkodóhoz illik, megbocsát a fogva tartóinak, sőt ajándékot is hoz – rabnőket, akik hastáncukkal igézik a férfinépet, andalúz lovakat, amelyek kecsesen lépegetnek, s apródokat, a négy Mészáros fivért, akik közül az idősebbek már a pónik hátán vágtázva vonják magukra a figyelmet.

A Mátyás királyt megszemélyesítő Sasvári Sándor színművész pedig még egyszer körbelovagolja az arénát, majd középre áll, s nem felejti el megemlíteni:
– A műsor nem jöhetett volna létre Papp Imre nélkül.

A várkapitány pedig feláll, boldogan mosolyog, láthatóan jólesik neki a méltatás.
Ez az előadás is jól sikerült.